▲ 1. Chapter ▲

 Sziasztok! Meghoztam az első részt. Előszőr is, szeretném megköszönni a három kommentet és a három pipát. El se tudjátok hinni, hogy ez nekem mennyit jelent. Nagyon hálás vagyok érte, és remélem, hogy ehhez a részhez is érkezik majd visszajelzés. 

                                                                 Xx. Zselyke.

   Hatalmas sebességgel trappoltam le a lépcsőről. Szokás szerint, már megint késésre álltam. Idegesen kapkodtam össze-vissza, mivel megint semmimet nem találtam. -Gyerünk Ev egy hétfő reggel nem fog ki rajtad. - próbáltam, valamiféle módon nyugtatni magam, de sajnos ez nem sikerült köszönhetően bátyámnak és kisöcsémnek, akik mindvégig engem bámulva röhögtek, ahelyett, hogy segítettek volna, megkeresni azt a szaros kémia füzetet.
   - Ezt keresed? - húzta ki a táskájából Tom az eláztatott kémiafüzetemet.
   - Mi a szart csináltatok vele? - emeltem fel a hangom. Néha kezdem azt érezni, hogy a bátyám teljesen lealacsonyodik egy hét éves szintjére. Néha? Állandóan! Meg kéne nevelni ezt a nagyra nőtt gyereket. Fel sem tudom fogni, hogy Kristen, hogy bírja ki vele. Hatalmas tűrőképessége lehet.
   - Hát izé ... épp kimentem a konyhából, mikor jött a kutya és ráborította a teámat, de ne aggódj, rendesen leszidtam érte! - szólalt fel pár csendes másodperc után kisöcsém.
   - Nekünk nincs is kutyánk! - kiabáltam még mindig.
   - Ó, ne haragudj, akkor biztos egy kobold volt, igen ezer százalék, hogy egy kobold volt. Hosszú fülek, zöld kalap... tudod, nagyon összetéveszthető volt, hiszen teljesen hasonlítanak. De ha így megnézem - állt el Brad mellől, majd el kezdte végigmérni. - Igen, még Bradre is sejtelmesen hasonlított. Ne haragudj, tudod, mostanában nem üzemel valami jól, az öreg látószervem. - fejezte be hosszas elmélkedését a kis huncut.
   - Jó, mindegy, csak menjünk, mert elkésünk. Brad, kárpótlásból elviszel minket és pont. - fordultam az idiótán mosolygó bátyám felé. Ő csak bólintott egyet, majd elindultunk az ajtó felé.   Miután gondosan bezártam azt, a ház előtt parkoló kocsi felé vettük az irányt. Az anyósülésnél kinyitottam magamnak az ajtót, hogy beszállhassak, de ügyes kis öcsikém hamarabb beült az ÉN helyemre. Mivel idő nem volt veszekedésre, ezért csak morcosan becsaptam mögötte az ajtót, majd beszálltam hátra.
Ez a hétfői reggel csodásan fantasztikusan szar. 
   Brad előbb engem tett ki a sulinál, majd Tommal továbbmentek. Ahogy beértem a suliba, csak szürke folyósok tárultak elém. - Ez az Ev. Megint megcsináltad, nem csalódtam benned. Szokás szerint megint elkéstél. - alapítottam meg keseregve. Gyorsan szaladtam a szekrényemhez, kivettem a szükséges dolgaimat, majd irányom a 112 A. terembe vettem. Az ajtó előtt megálltam, vettem egy mély levegőt, kopogtam, majd benyitottam. A tanár már bent volt és az asztalánál ült. 
Öt ismeretlen fiú állt vele szembe és őket faggatta. Mr. Parks rámemelte tekintetét majd felszólalt.
   - Á, megérkezett Mrs. Bowman. Mégis mi volt az az elhalaszthatatlan dolog, ami miatt elkésett, Mrs. Bowman? - gúnyolódott a tanár. Utáltam ezt a tanárt. Vámpírnak neveztem el, mert mindig az ember vérét szívja, meg csöszteti a diákokat, kötekszik velük. 
   Elegem van ebből a tanárból. Megemelve hatalmas kövér testét, felállt az asztaltól, majd elkezdett sétálgatni. Esküszöm, hogy olyan szívesen leütöttem volna egy serpenyővel, vagy akármivel, ami a kezem közé akad... de az állatkínzásnak számítana, nem? Ehelyett, csak csendbe meghúztam magam és csak annyit nyögtem ki, hogy elnézést, többé nem fordul elő. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy: "Jó' van Everly, ülj a helyedre, egyes!" , kedvesnek mondható módon intett a helyemre.   
   Táskámat ledobtam a földre, majd  padtársam felé fordultam, aki kíváncsian mért végig.
   - Mi történt? - kérdezte egy kis idő után Liz.
   -Tom és Brad, az történt. - adtam egy egyenes és egyben - úgy érzem - lényegre törő választ. Liz kitűnően ismeri a tesóimat és ő is tapasztalta már hogy milyenek tudnak lenni. Felkuncogott, majd tekintetét az elől álló és immár az osztály felé forduló fiúkra emelte.
   Ismerősek voltak nekem, nagyon is. Mintha már láttam volna őket valahol. Aztán egy kis idő után beugrott, hogy bakker, ez a One Direction. Mit keresnek ezek itt? Máltai szeretetszolgálat napot tartanak és autó-grammot osztogatnak a rászorulóknak? Mert én nem vagyok rászorulva, csak szólok.
   Elmélkedésemet a tanár éles hangja zavarta meg, mire felkaptam a fejem.
   - Bizonyára, mind kíváncsiak vagytok, hogy mit keres itt a One Direction. - hát nem, ezt elnézte mert nem nagyon érdekel. - Nos, egy pár napra vagy hétre visszaülnek az iskolapadba, és ebbe az osztályba fognak járni. A tanárok velük is úgy bánnak majd, mint a normális diákokkal,nem lesz kivételezés.
   - Ettől féltem! - sóhajtott fel a szélén álló göndör, mire az egész osztály és a mellette álló négy fiú is nevetni kezdtek. Ezt a tanárt nem nagyon érdekelte és figyelmen kívül hagyta, majd folytatta mondanivalóját. 
   - Kérlek, bánjatok úgy velük mint a normális diákokkal. Persze képet meg autó-grammot lehet tőlük kérni, feltéve, ha beleegyeznek. Most pedig foglaljátok el a helyeiteket. - fejezte be a tanár, majd visszasétált az asztalához és belegyömöszölte magát a székbe.
   Itt megijedtem, mármint nem azon, hogy a tanár leült, hanem csak mellettünk a hátsó sorba volt még fix öt hely, és a valószínűsége annak, hogy ide fognak ülni száz az egyhez. Utálom a hétfő reggeleket.