▲ 2. Chapter ▲

   Sziasztok! Meghoztam a második részt! Nem volt ihletem megírni, se türelmem, se időm, de azért valamit összehoztam. Csupán csak háromszor írtam át, és remélem a végeredmény jól sikeredett.

U.i.: Szeretném megköszönni a komikat és a pipákat. Nagyon hálás vagyok érte!♥

Xx.Zselyke.

   Ez az öt sült bolond egész órán beszéltek, na nem mintha én nem azt csináltam volna, de könnyebb a másikban megtalálni a hibát, mint saját magunkban, nem? 
Lassan, de az első óra is eltelt. Lizzel az oldalamon kisétáltunk a teremből és a szekrényeink felé vettük az irányt. Ekkor láttuk csak meg, hogy a mi szekrényeinkkel szemben álldogál újabb öt darab rikító pirosra festett tárolódoboz szerűség, amiken az öt fiú neve szerepelt. Hurrá! Nem elég, hogy egy padsorba ülünk, még a szekrényeink is egymással szembe vannak. Jöhet még ennél rosszabb? 

   És a választ a kérdésemre nemsokára meg is kaptam! Ugyanis a következő óra zene óra volt. Imádom a tanárt. Eléggé fiatal. Tökéletesen álló barna haj, égszínkék szemek. Maga a tökély, és hát nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy az egész suli lány diákja oda van érte. 

   - Rendben - csapta össze a két tenyerét Mr. Roussel - Van egy kiváló ötletem. Ugye mindenki tisztában van azzal, hogy minden év végén a ballagók közül egy páran előadnak egy vagy több produkciót. Ez most sem lesz másképp. Mivel a köreinkben köszönthetjük az öt jól ismert énekesmadarat, arra gondoltam, hogy ők is szerepet kapnának a műsorban. Nos... nem lesz semmilyen búcsúztató a tanároktól, se semmi, csak szimplán dalokat adnánk elő. Én már összeállítottam egy csapatot, ám, ha valaki még szeretne jelentkezni, akkor ők is természetesen felléphetnek. A személyek akikre gondoltam azok Elizabeth és Everly. Nem csak azért választottam őket, mert kitűnő hangszínük van, hanem azért is, mert képesek előre meglátni a produkciót. Okosak, tehetségesek, szépek, és minden tekintetett magukhoz vonzanak.  Minden gond nélkül rájuk bízhatom ezt a fontos feladatott, mert tudom, hogy hatalmasat tarolnának. Melléjük pedig még az öt srác is fog csatlakozni, így egy fergeteges produkciót fognak kreálni és bombasikert aratunk. Ez lesz a suli történetében  legelképesztőbb előadása. Srácok, a mai napotokat lemondtam, sőt még a holnapit és a holnaputánit is lemondtam...azaz nem lesznek órák megtartva, mivel pénteken ballagás és fellépés lesz, eléggé elhúztuk az időt, hamarabb is szólhattam volna, elnézést, az én hibám! De így remélem mindenkinek jó lesz. Tudom, hogy egy káprázatos műsorra számíthatunk skacok, így hát, sok sikert! Lehet menni próbálni! - fejezte be a mondanivalóját.
   Nagyon jól esett a tanár beszédje. Az, hogy ennyire megbízik bennünk, de azért ezt a "fergeteges" műsort az öt bohóc nélkül is meg tudjuk csinálni. Viszont eléggé furcsán is beszélt egyben, úgy, mintha egy versenyen lennénk legalábbis. 

      Lizzel kisétáltunk a teremből, majd a szekrényünkbe tettük a dolgokat, amikre nem lesz szükségünk, és elindultunk a zeneterem felé, ahol már az öt fiú várakozott ránk.

   -Sziasztok! A nevem Liam Payne. - nyújtotta kezét a magas, barna szemű srác. Igazából aranyos volt tőle, hogy bemutatkozott és nem úgy kezdte, hogy "Gondolom nem kell bemutatkoznunk!".
Liam után a többiek is bemutatkoztak.
   - Milyen fellépés is lesz? Nekünk senki nem szólt semmit! - szólalt meg Zayn.
   - Hát, minden évben van egy év végi fellépés a ballagóknak... - válaszolt Liz , de a göndör félbeszakította,
   - Mi is ballagunk? - kérdezte. 
   - Ezek szerint igen. - válaszoltam egyhangúan.
   - És vizsgázunk is? - váltott a szőke. 
   - Fogalmunk nincs, de szerintem csak az előadásban vesztek részt. - válaszolt a szőke kérdésére Liz. 
   -Rendben, és gondolkodtatok azon, hogy mit akartok előadni? Esetleg énekelni akartok, vagy valami mást? - szólalt meg Louis is.
   - Szerinted miért jöttünk a ZENETEREMBE? - vágott vissza neki Harry.
   - Még nem tudjuk. Vagyis nekem lenne egy ötletem. Mi lenne ha két produkciót adnánk elő? Lehetne egy saját dal és egy már ismert dal. Mit szóltok? 
   -Igen? És hogy akarsz három nap alatt egy jó felépítésű dalt írni? - t
ette Niall a kezét Liz vállára.
    Ez aranyos. Úgy viselkednek mint a normális emberek. Bolond voltam, hogy előre egy rossz képet állítottam be róluk a fejembe, Hiba volt. Egész rendesek, és úgy viselkednek, mintha ezer éve ismernénk egymást.
        Ahogy Niall befejezte, Liz azonnal rám nézet és őt követően mind bámulni kezdtek. Tudtam mire gondol Liz, de sürgősen elfelejtheti, hogy az én drága dalocskámat, amit a két szép kezemmel írtam előfogjuk adni egy szaros ballagáson. Nincs az a kincs.
    Két óra múlva már a dalomat próbáltuk. Igen, a szentekre megesküdtem, hogy bizony az én dalomat nem fogjuk előadni, de hát Liz mindig eléri amit akar, ez most sem volt másképp.
    - Áj! Ez így nem lesz jó. - kiáltott fel Liam hirtelen - Harry és Louis. Ne civakodjatok már az Isten szerelmére, könyörgöm, azon a  kicseszett Colán. Még egymillió darab van a kinti automatában. - nyugodott le a vége felé Liam. Bár hiába való volt a "kitörése" a srácokat nem hatotta meg. Mikor eztz Liam is észrevette, lemondóan sóhajtott majd hanyatt vágta magát, lefeküdt a földre és kiterült mint egy szőnyeg. 
   Egy óra fele járt az idő. Nekem meg Liznek nagy kedvünk volt hazamenni, de a srácok a fejükbe vették, hogy ezt a dalt még ma "összerakjuk".
   Elkezdtük előröl a dalt. Hibátlanul ment, nagyon szuperül hangzott. Épp Niall szólója következett volna, mikor megcsörrent a telefonom. Justin egyik jól ismert száma, és egyben az én egyik kedvenc dalom is tőle, az As Long As You Love Me vette kezdetét, jelezve, hogy rég nem látott barátom hív. Gyorsan telefonomhoz rohantam, majd táskám tartalmát a földre borítva kezdtem el keresni a telefonom, ami mint kiderült a széken ücsörgött. Hüvelykujjamat végighúzva a kijelzőn vettem fel a telefont.  Ahogy felvettem Justin édes hangja köszöntött a vonal másik végéről.
    - Szia prücsök! Mi újság? - köszöntött aranyosan. Annyira imádom. A prücsök névhez visszatérve, az esetek 80%-ában mindig így szólít.
    - Just! Szia. Próbálunk. Mi újság veled? Merre vagy? Hiányzol.- daráltam a szavakat, közben pedig úgy mosolyogtam, mint egy vadalma. 
    - Te is rettenetesen hiányzol nekem. Most épp Jamaicában vagyok és kb. fél óra múlva kezdődik a koncertem. 
  Ahha, persze, Jamaica. Rossz húzást ez, Biber! Azt hiszed át tudod verni azt a lányt, aki az egész "programfüzetet" úgy ismeri, mint a tenyerét? tudom, hogy Jamaicába nem megy idén.
    -Justin! Édes, drága egyetlenem. Elárulok egy hatalmas titkot neked, édesem. Piszkosul rosszul hazudsz! - jelentettem ki.  Hát igen, ez köztudott. A vonal végéről csak halk nevetést hallottam. 
    - A francba, pedig még gyakoroltam is! Úgy látszik, még nem tökéletes. - kuncogott továbbra is.
    - Nem. Sajnálom, de nem. - tetettem a "szomorút".
    - Csak nehogy megszakadjon a szíved a rettenetes nagy sajnálattól babám. - hallottam meg a hangot, de immár kétfelől. Az egyiket a telefon túloldaláról. A másikat pedig a hátam mögül. 
   Hirtelen megfordultam, és mosolyogva mértem végig Justint, aki az ajtófélfának támaszkodva fogta a füléhez tartott telefont. Nem akartam hinni a szememnek. De hát, igen, itt van. Hiper- szuper sebességgel kezdtem el rohanni felé. Ő közben kecsesen elrugaszkodott az ajtótól és kitárta karjait, én pedig boldogan zuhantam beléjük. Szorosan öleltem magamhoz, mélyen beszívva bódító illatát. Hosszú percekig öleltük egymást és idilli pillanatunkat Mr. Styles krákogása zavarta meg. Ekkor kibontakoztunk egymás öleléséből és a többiek felé fordultam. Hat vizslató szempár figyelt minket és mindegyikük arcán széles mosoly ülepedett. Liz is elkezdett "vágtatni" Just felé, majd egy ölelésbe zárkóztak. Mikor Liza is elengedte Biebst, Ő illedelmesen odament a srácokhoz, majd a jó öreg ''vállösszekoccintós'' kézfogással vagy öleléssel, - nevezze mindenki annak aminek akarja - köszöntötték egymást.

  

▲ 1. Chapter ▲

 Sziasztok! Meghoztam az első részt. Előszőr is, szeretném megköszönni a három kommentet és a három pipát. El se tudjátok hinni, hogy ez nekem mennyit jelent. Nagyon hálás vagyok érte, és remélem, hogy ehhez a részhez is érkezik majd visszajelzés. 

                                                                 Xx. Zselyke.

   Hatalmas sebességgel trappoltam le a lépcsőről. Szokás szerint, már megint késésre álltam. Idegesen kapkodtam össze-vissza, mivel megint semmimet nem találtam. -Gyerünk Ev egy hétfő reggel nem fog ki rajtad. - próbáltam, valamiféle módon nyugtatni magam, de sajnos ez nem sikerült köszönhetően bátyámnak és kisöcsémnek, akik mindvégig engem bámulva röhögtek, ahelyett, hogy segítettek volna, megkeresni azt a szaros kémia füzetet.
   - Ezt keresed? - húzta ki a táskájából Tom az eláztatott kémiafüzetemet.
   - Mi a szart csináltatok vele? - emeltem fel a hangom. Néha kezdem azt érezni, hogy a bátyám teljesen lealacsonyodik egy hét éves szintjére. Néha? Állandóan! Meg kéne nevelni ezt a nagyra nőtt gyereket. Fel sem tudom fogni, hogy Kristen, hogy bírja ki vele. Hatalmas tűrőképessége lehet.
   - Hát izé ... épp kimentem a konyhából, mikor jött a kutya és ráborította a teámat, de ne aggódj, rendesen leszidtam érte! - szólalt fel pár csendes másodperc után kisöcsém.
   - Nekünk nincs is kutyánk! - kiabáltam még mindig.
   - Ó, ne haragudj, akkor biztos egy kobold volt, igen ezer százalék, hogy egy kobold volt. Hosszú fülek, zöld kalap... tudod, nagyon összetéveszthető volt, hiszen teljesen hasonlítanak. De ha így megnézem - állt el Brad mellől, majd el kezdte végigmérni. - Igen, még Bradre is sejtelmesen hasonlított. Ne haragudj, tudod, mostanában nem üzemel valami jól, az öreg látószervem. - fejezte be hosszas elmélkedését a kis huncut.
   - Jó, mindegy, csak menjünk, mert elkésünk. Brad, kárpótlásból elviszel minket és pont. - fordultam az idiótán mosolygó bátyám felé. Ő csak bólintott egyet, majd elindultunk az ajtó felé.   Miután gondosan bezártam azt, a ház előtt parkoló kocsi felé vettük az irányt. Az anyósülésnél kinyitottam magamnak az ajtót, hogy beszállhassak, de ügyes kis öcsikém hamarabb beült az ÉN helyemre. Mivel idő nem volt veszekedésre, ezért csak morcosan becsaptam mögötte az ajtót, majd beszálltam hátra.
Ez a hétfői reggel csodásan fantasztikusan szar. 
   Brad előbb engem tett ki a sulinál, majd Tommal továbbmentek. Ahogy beértem a suliba, csak szürke folyósok tárultak elém. - Ez az Ev. Megint megcsináltad, nem csalódtam benned. Szokás szerint megint elkéstél. - alapítottam meg keseregve. Gyorsan szaladtam a szekrényemhez, kivettem a szükséges dolgaimat, majd irányom a 112 A. terembe vettem. Az ajtó előtt megálltam, vettem egy mély levegőt, kopogtam, majd benyitottam. A tanár már bent volt és az asztalánál ült. 
Öt ismeretlen fiú állt vele szembe és őket faggatta. Mr. Parks rámemelte tekintetét majd felszólalt.
   - Á, megérkezett Mrs. Bowman. Mégis mi volt az az elhalaszthatatlan dolog, ami miatt elkésett, Mrs. Bowman? - gúnyolódott a tanár. Utáltam ezt a tanárt. Vámpírnak neveztem el, mert mindig az ember vérét szívja, meg csöszteti a diákokat, kötekszik velük. 
   Elegem van ebből a tanárból. Megemelve hatalmas kövér testét, felállt az asztaltól, majd elkezdett sétálgatni. Esküszöm, hogy olyan szívesen leütöttem volna egy serpenyővel, vagy akármivel, ami a kezem közé akad... de az állatkínzásnak számítana, nem? Ehelyett, csak csendbe meghúztam magam és csak annyit nyögtem ki, hogy elnézést, többé nem fordul elő. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy: "Jó' van Everly, ülj a helyedre, egyes!" , kedvesnek mondható módon intett a helyemre.   
   Táskámat ledobtam a földre, majd  padtársam felé fordultam, aki kíváncsian mért végig.
   - Mi történt? - kérdezte egy kis idő után Liz.
   -Tom és Brad, az történt. - adtam egy egyenes és egyben - úgy érzem - lényegre törő választ. Liz kitűnően ismeri a tesóimat és ő is tapasztalta már hogy milyenek tudnak lenni. Felkuncogott, majd tekintetét az elől álló és immár az osztály felé forduló fiúkra emelte.
   Ismerősek voltak nekem, nagyon is. Mintha már láttam volna őket valahol. Aztán egy kis idő után beugrott, hogy bakker, ez a One Direction. Mit keresnek ezek itt? Máltai szeretetszolgálat napot tartanak és autó-grammot osztogatnak a rászorulóknak? Mert én nem vagyok rászorulva, csak szólok.
   Elmélkedésemet a tanár éles hangja zavarta meg, mire felkaptam a fejem.
   - Bizonyára, mind kíváncsiak vagytok, hogy mit keres itt a One Direction. - hát nem, ezt elnézte mert nem nagyon érdekel. - Nos, egy pár napra vagy hétre visszaülnek az iskolapadba, és ebbe az osztályba fognak járni. A tanárok velük is úgy bánnak majd, mint a normális diákokkal,nem lesz kivételezés.
   - Ettől féltem! - sóhajtott fel a szélén álló göndör, mire az egész osztály és a mellette álló négy fiú is nevetni kezdtek. Ezt a tanárt nem nagyon érdekelte és figyelmen kívül hagyta, majd folytatta mondanivalóját. 
   - Kérlek, bánjatok úgy velük mint a normális diákokkal. Persze képet meg autó-grammot lehet tőlük kérni, feltéve, ha beleegyeznek. Most pedig foglaljátok el a helyeiteket. - fejezte be a tanár, majd visszasétált az asztalához és belegyömöszölte magát a székbe.
   Itt megijedtem, mármint nem azon, hogy a tanár leült, hanem csak mellettünk a hátsó sorba volt még fix öt hely, és a valószínűsége annak, hogy ide fognak ülni száz az egyhez. Utálom a hétfő reggeleket.

▲ Prologue ▲

Sziasztok! Meghoztam a prológust. Remélem tetszeni fog, és akad pár olvasóm.

 Xx. Zselyke.

- A barátság mindennél fontosabb. A barátság több, mint a tehetség. Majdnem ugyanannyi, mint a család. Ezt sose felejtsd el! - puszilt homlokon Biebs, majd elindult, a hatalmas szárnyas jármű felé.

   Három hónap. Három kemény hónap telt el azóta, hogy elment. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Na jó. Ez egy kicsit szerelmesen hangzott. Nem, nem vagyok szerelmes Justinba. Ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Csecsemőkorunk óta ismerjük egymást, és körülbelül  azóta vagyunk legjobb és elválaszthatatlan barátok.
   Most épp a világot járja. Két hete beszéltünk utoljára, és rettenetesen hiányzik. Rengeteget van távol, nem is csoda, igen felkapott személyiség. Húsz évesen mindezt elérni nem kis munka. És én nagyon büszke vagyok rá.
   16 éves vagyok, Ontarioban élek édesanyámmal, kisöcsémmel, Thomasszal és bátyámmal, Bradlyvel.
Idén végzem a sulit, és szeretnék továbbtanulni... talán óvónőnek, vagy esetleg tanítónőnek. Justin erről hallani sem akart. Mindig azt hajtogatta, hogy én majd vele fogom járni a világot, és semmi más dolgom nem lesz, csak a hasamat süttetni a napon. Épp ez az amibe én belehalnék. A nagy semmittevésbe. Szó sem lehet róla. Imádom a gyerekeket. Sokat pesztrálom a bátyámat és az öcsémet is. Jó igen, ez elég furcsa, de a bátyám olyan, mint egy nagyra nőtt öt éves gyerek.
   Anyu fotósként dolgozik, és egy cég büszke tulajdonosa. Apu 8 éve hagyott el minket. Azóta felénk se nézet. Egy SMS-t sem dobott, mint például: " Hé, nyomorultak, NO PARA élek". Sosem keresett, és ami a legrosszabb, hogy szegény Tom nem is ismerhette meg az apját, bár nem sokat vesztett vele. 
   Még a "pesztrálkodás" mellett  -na nem minthogyha ez olyan, imádnivaló elfoglaltság lenne- szeretek például sportolni, azon belül pedig kosarazni vagy esetleg focizni is, de a deszkázás sem áll messze tőlem. Deszkázni még régebben tanított meg Justin és Liz, emellet a rajzolás is közel áll hozám. Rajzolni szeretek, akárcsak énekelni, de, hogy mennyire tudok, az már egy másik dolog. Liz egy elbűvölő lány. Hét éve erősíti szoros barátsági csapatunkat Justinnal. Édesapjával él. Szülei hét éve váltak el, így került Ő ide, Ontarioba. 
   Imádom a barátaimat, ők azok, akik mindig mellettem állnak, és valójában olyanok vagyunk mint egy család, egy kicsi család, tele szeretettel és törődéssel. 


Hát, ennyi lett volna a prológus. Ha tetszett akkor nyomjatok egy Lájkot. 
(következő rész 2 komi után)